Írta: Szalczinger Judit, Fotók: Bori Dániel 

Az alábbiakban Szalczinger Judit véleménycikkének 1. részét olvashatjátok.

Bizonyára mindannyian hallottunk már a láthatatlan munka terheiről a család, a háztartás kontextusában – gondoskodni a gyerekekről, ápolni egy beteg családtagot, kimosni a koszos ruhát, ebédet főzni, kiteregetni, meghallgatni, érzelmi támogatásról biztosítani a feldúlt  tizenévest - megannyi példa arra a többnyire (de nem kizárólag) nők által végzett tevékenységre, amely valahogy magától értetődének, természetesnek tűnik a  hétköznapok során

Szomorú tapasztalat napjaink társadalmában, hogy túl sok erkölcsi, pláne anyagi megbecsülésben nem részesül a dolog, hiszen nem járul hozzá a minden jóllét fokmérőjének kikiáltott gazdasági növekedéshez, nem jár fizetéssel, nem lehet róla hangzatos sikertörténetek formájában beszámolni a médiában, észrevenni, értékelni sokszor csak a hirtelen megszűnése, hiánya után tudjuk. Időnként merész elméletalkotók megpróbálják átszámítani pénzben mérhető gazdasági haszonra minden apró részletének értékét, a helyzet mégis alig változik, a láthatatlan nem válik észlelhetővé, hiszen nem csinál mást, „csak” életben tart, felneveli a következő generációt, biztosítja a mindennapi létezéshez szükséges testi-lelki feltételeket, támaszt, hátteret nyújt az ipari-fogyasztói mókuskerékben történő  tevékenykedéshez…

Ha ismerős a kép, menjünk egy lépéssel tovább, és a hétköznapi munkában megfáradt, ezernyi tennivalóval terhelt, mégis láthatatlan háttérmunkásként elkönyvelt édesanya, feleség mellé képzeljük magunk elé a természet, Földanya láthatatlan munkáját! „Természetes” az a rengeteg tennivaló, amit levesz a vállunkról, magától értetődő a sok meg nem köszönt ajándék, étel, ivóvíz, tiszta levegő, amellyel kérés nélkül is elhalmoz? Vagy elvárjuk, hogy kimossa a ledobott szennyesünket, és a fáradhatatlan erőfeszítései ellenére mindig többet és többet követelünk tőle? Hálásak vagyunk, ha esik az eső, ha nem kell öntözni a kertben, ha a kártevő élőlények száma „magától” lecsökken, ha az élelmünket biztosító növények megporzását nem nekünk kell elvégezni, hanem megteszi ezt helyettünk észrevétlenül a számtalan beporzó rovar, és mire kisétálunk a kertbe, már vár a kerekedő termés? Vagy csak akkor tűnik fel minden jótétemény, amikor már késő és nem kapunk belőle többet, esetleg hirtelen az áruház polcain is háromszor annyiba kerül a vágyott csemege, mint korábban?

                    Fotó: Szalczinger Judit

Aki találkozott már az ökofeminizmus gondolatrendszerével, azt valószínűleg nem éri meglepetésként a két, látszólag egymástól elkülönülő problémakör összekapcsolása; a női egyenjogúságért folytatott küzdelem és természeti létfeltételeink gátlástalan kizsákmányolásának kritikája sok évtizedes közös múltra tekint vissza. Bár a probléma gyökerei szerteágazóak, az alapfeltevés viszonylag egyszerűen összefoglalható: a modern nyugati társadalmak életét meghatározó, a piacgazdaság, az ipar és a kereskedelem végtelen növekedésébe mint az egyetemes emberi jóllét zálogába vetett hit és az ehhez kapcsolódó eszmerendszerek évszázadok óta előnyben részesítenek bizonyos, az említett növekedést előmozdító tevékenységi köröket, míg magától értetődőnek, alacsonyabb rendűnek  tekintenek más, többségében az otthon, a család szférájában mozgó nők által betöltött létfontosságú szerepeket. Jó példa lehet erre a gyermeknevelés, az étel elkészítése, a családtagok testi-lelki szükségleteiről való gondoskodás, mindaz a mindennapi cselekvés, amely nem termel pénzben mérhető bevételt „házon kívülről”, és a GDP növekedés mutatóit sem húzza feljebb, hiányzik a társadalmi elismertsége, támogatása, az érintettek egyenrangú félként való figyelembe vétele.

Ugyanez a szemlélet a természet életfenntartó működéseit is csupán az anyagi haszonszerzés szükséges, de nem túl nagyra becsült hátországaként könyveli el. A korábban életadó Anyaként tisztelt természeti világ immár csupán a kitermelhető ipari nyersanyagok, a kiaknázható „ökológiai szolgáltatások” tárháza, melynek előnyeit felhasználjuk, de eszünkbe sem jut kíméletes és méltányos bánásmódról, netalántán háláról és viszonzásról beszélni vele kapcsolatban. Érték az, ami eladható, megvehető, avagy termelő munka eredményeképp belép a piac vérkeringésébe, az életet fenntartó, újratermelő működésmódok mind az otthon, mind tágabb otthonunk, a bolygó léptékében jelentéktelenné válnak. Hiszen mindez természetes, nem? Legalábbis addig, amíg hozzáférhető, megszerezhető, nem kerget ki a konyhából és nem vár köszönetet…. 

De valóban számíthatunk arra, hogy a környezetvédelmi mozgalmak kezdetétől aktívan jelenlévő, a statisztikák szerint sok aktuális probléma iránt a férfiaknál nagyobb nyitottságot, érzékenységet mutató nők hozzák el a változást? Jogosan merülhet fel a kérdés, mennyiben lehetnek ilyen téren szövetségesek mondjuk a világ valamely szegényebb (ugyanakkor természeti kincsekben nagyon is gazdagabb) országában élő őslakos közösség női tagjai a fogyasztói társadalmak kényelemben élő lakosaival. Míg előbbiek számára húsba vágó mindennapi tapasztalás, hogy a „fejlődést” és a család férfitagjai számára esetleg munkahelyeket ígérő óriásberuházás a tiszta forrásvízhez, tűzifához, művelhető földterülethez, termesztett és vadon gyűjtött élelemhez való hozzáférést lehetetleníti el, az utóbbiak számára az összefüggés nem mindig ilyen egyértelmű, az ipari terjeszkedés korlátozásának gondolata pedig óhatatlanul is a kevesebb választható árucikk és az általános életszínvonal zuhanásának rémképével kapcsolódik össze. Vagy mégsem?

Az ökofeminista elméletek fontos alapvetése, hogy bár a megélt valóság sok szempontból különbözik, a világ bármely részén élő nők és minden, a láthatatlan munkában érintett társadalmi csoport körében több a közös tapasztalat, mint gondolnánk. Hiába a fogyasztói kényelem és a látszólagos árubőség, a szennyezésmentes, megbízható helyről származó élelmiszer beszerzése egyre több helyen jelent gondot a nyugati társadalmakban, legfőbb érintettekként pedig a gyermekeiknek legjobbat akaró édesanyák szembesülnek a konvencionális termelés lesújtó oldalával. Hiába jön a szegényebb országok mércéjével mérve már-már luxusnak mondható módon vezetékes ivóvíz házon belül a csapból, ha a környező ipartelepek által eregetett méreganyagok megjelennek benne, az ugyaninnen eredő légszennyezés pedig még egy településen belül ugyanúgy sújtja a jómódú nyaralótulajdonost és a panellakásban egy fizetésből élő nehéz sorsú családot. Az emberhez méltó élet alapvető feltételeinek pusztítása, a biodiverzitás csökkenése, a klímakatasztrófa, a termőtalajok pusztulása vagy épp a megmaradó nyersanyagokért folytatott fegyveres konfliktusok egyre kevésbé kímélik a világ korábban kiváltságosként számon tartott szeletét, és mindez az aggodalom fokozottan jelen van azok életében, akik a jelenlegi növekedési hajszának inkább elszenvedői, mintsem aktív résztvevői vagy haszonélvezői, mégis magukon viselik a következő nemzedék felnevelésének felelősségét. 

A mezőgazdasággal, különösen az önfenntartó, családi vagy háztáji gazdálkodással foglalkozó társadalmi rétegeket fokozottan érinti a társadalmi-ökológiai válság, a láthatatlanná válás a fogyasztói társadalom valóságában, ezért a továbbiakban álljon itt néhány, hazánkban is tapasztalható jelenség, amelyek jól érzékeltetik ökofeminista megközelítés aktuális voltát.  Mindannyian hallottuk már a hobbikert szót, de mit is takar valójában az ártalmatlannak tűnő kifejezés? A sokszor az otthon szférájában, a ház körül (erre utal a közelmúltban még gyakrabban használt „háztáji” szó) történő kertművelés legtöbbször nem csupán a kikapcsolódást szolgálja, hanem az élelemtermelést, a háztartás szükségleteinek ellátását célzó kis léptékű mezőgazdasági gyakorlat. Az ipari szemlélet, a nyolc órás házon kívüli munkahely mindenhatóságába vetett hit és a belőle fakadó szemléletmód miatt sokszor mégis jelentéktelen, értékvesztett, unaloműző elfoglaltságként jelenik meg a közbeszédben, hiszen úgyis a boltból szerezzük be a család betevőjének nagy részét, nem igaz? Bele sem gondolunk, hány meg hány esetben az „otthon maradó”, a munkaerőpiacról kiesett vagy ott eleve esélytelennek elkönyvelt családtagok, anyák, idős emberek értékteremtő munkáját tekintjük semmisnek ezzel a gondolatmenettel, amely ráadásul több sebből vérzik! Azon túl, hogy a szerény keresetből élő egyének és családok sok esetben még az otthon termelt javak konvencionális megfelelőinek megvásárlását sem engedhetik meg maguknak, ma már eléggé magától értetődő tény, hogy a nagyüzemi termelés termékei - még ha biztosított is a megvásárlásuk- nem vehetik fel a versenyt a háztáji kertészkedés gyümölcseivel. A magasabb tápanyagtartalom, a gazdagabb íz, a mérgező vegyi anyagok nélküli művelési mód mellett az otthon megtermelhető-megteremthető sokszínűség az, ami miatt sokan belevágnak, vagy jobb esetben eleve nem hagyják abba a háztáji termelést, hiszen hiába bármilyen profitábilis területen végzett gazdasági tevékenység és a belől származó fizetés, az iparszerűvé degradált termesztési módszerek ritkán ajándékoznak meg néhány „jól bejáratott”, de csalódást okozó zöldség-és gyümölcsfajtánál gazdagabb kínálattal. Ezzel szemben egy házikertben néhány csomag vetőmag és némi tapasztalat elég lehet ahhoz, hogy a hipermarketben sosem fellelhető, félig elfeledett ízek, színek és formák borítsák el az ágyásokat, majd a családi asztalt, a tányért és a kamrapolcot, nem is beszélve mindarról az élőhelyteremtő, a terület őshonos élővilágát védő és gyarapító funkcióról, amit egy megfelelően művelt háztáji kert nyújthat, ellensúlyozva az ipari tájhasználat áldatlan mellékhatásait. Megannyi láthatatlan szerep, amely táplál, életet és egészséget ad, mégsem tükröződik a fogyasztói társadalom sikermutatóiban…

Hazai szemszögből nézve pedig talán nehezen elképzelhető, mégis fontos eleme az összképnek, hogy a világ nagy részén továbbra sem a gépek és végeláthatatlan monokultúrás nagyüzemi táblák uralják az élelemellátást, hanem többnyire nők által művelt, önellátásra berendezett, egy-két eladásra szánt növény helyett rengeteg ehető fajt és azok helyi fajtaváltozatait felvonultató, méretükben a két hektárt nem meghaladó parcellák biztosítják a család, a helyi közösségek táplálását és jólétét.  Jó néhány szomorú ázsiai és afrikai példa mutatja, hogy a hagyományos gazdálkodás helyett a nyugati típusú ipari fejlesztéseket, az agrobiodiverzitás támogatása helyett piacra termelő monokultúrás, ipari inputanyagoktól függő mezőgazdaságot erőltető „zöld forradalom” névvel fémjelzett politikák jól hangzó ígéretei után korábban ismeretlen mértékű szegénység, éhezés sújtotta az érintett térségek lakóit. A elhibázott intézkedések azonban a közelmúltban fokozottan ráirányították a figyelmet a mezőgazdasági sokféleség eltűnésének veszélyeire. 

A vetőmagtermesztés és -értékesítés az elmúlt évtizedekben a történelem folyamán példátlan módon összpontosult néhány  óriásvállalat kezében, melynek következtében a korábban világszerte hozzáférhető fajtakincs a töredékére zsugorodott, a szabad felhasználás és a kis léptékű gazdálkodás számára megfelelő nemesítések helyett pedig a szellemi tulajdonjogokkal védett fajták, házi magfogásra alkalmatlan, a helyi körülményekhez nem alkalmazkodó hibridek uralják a piacot. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a túlméretes vetőmagcégek nem profitálnak a sok évszázadra-évezredre visszamenő, a növények alapos ismeretén és a háztáji gazdálkodás tapasztalatain alapuló paraszti szelekció eredményeiből. Épp ellenkezőleg, azt láthatatlanná téve komoly bevételt halmoznak fel az önmagában értéktelennek nyilvánított, majd a konvencionális gazdálkodás igényei szerint némiképp „átalakított” növényi genetika szabadalmaival, kiszolgáltatva a felhasználót az évenkénti magvásárlás szükségességének. Az eredmény eltérő, de jól érzékelhető módokon jelentkezik a világ minden táján: a globális Dél országaiban a kistermelők anyagi ellehetetlenülése, az önellátó gazdaságok terméskiesése elszegényedésnek és éhezésnek teszi ki a lakosságot, míg európai szemszögből nézve talán „csak” a vetőmagboltok szegényes kínálata, a hagyományos falusi gazdálkodásban komoly szerepet játszó tájfajták eltűnése, beszerezhetetlensége és a nagyüzemi fajtaválaszték szegényes volta hívhatja fel a figyelmet a problémára.

 Itthon sem mindegy azonban, hogy fogyasztóként, kertművelőként milyen irányba tereljük a folyamatot! A konvencionális gazdálkodásból kiszorult hagyományos- és tájfajták növekvő népszerűsége, a közösségi vetőmaghálózatok térnyerése vagy épp a szabad fajták használatán alapuló közösségi gazdaságok egyre növekvő száma jelzi, hogy az ökológiai és társadalmi értelemben is fenntartható, egyenlőségen alapuló élelmiszerrendszerek aktív, tudatos civil részvétellel megvalósíthatók. A vetőmag- és élelem-önrendelkezést, fenntartható gazdálkodást támogató mozgalmak jövőképe az átlagfogyasztóktól a termelőkig minden érintett számára jóval gazdagabb, sokszínűbb, élettelibb, biztosabb alternatívát kínál a jelenleg erőltetett ipari modelleknél. Fel-és elismerni, láthatóvá tenni Földanya és a földdel élő emberek láthatatlan munkáját az első lépés lehet az igazságosabb és élhetőbb holnap felé vezető úton.

Ez a dokumentum a WECF International támogatásával készült. A dokumentum tartalmáért kizárólag a Magház Egyesület felel, és nem feltétlenül tükrözi a WECF International álláspontját.

This document has been produced with support from WECF International. The content of this document is the sole responsibility of  Magház Egyesület and does not necessarily reflect the position of WECF International.