Írta: Szalczinger Judit

A cikk 1. részét ITT olvashatjátok.

Hogyan jelenik meg az életemben a természet láthatatlan munkája? Hogyan viszonyulok azokhoz a nem emberi forrásból származó életfenntartó tevékenységekhez, amelyek a mindennapjaimat teszik lehetővé, mégsem beszélünk róluk eleget?

Épp az őszi ágyásrendezések időszaka volt a kertben, amikor ennek az írásnak az alapötlete először felmerült bennem. Talicskáztam és terítettem el a porhanyós, érett komposztot azon a talajon, amely nyár végére jókora adag, egészen a jövő nyárig elegendő burgonyával látott el engem és a családot is, saját fenntartásból származó vetőgumóról, műtrágya és vegyszeres növény„védelem” nélkül. Tudtam, hogy a pár centis komposztréteg alatt a következő tavasszal hihetetlenül puha, gyommentes, külön megmunkálás nem igénylő ágyásfelület fogad majd ugyanezen a helyen, amelyben zökkenőmentesen, minden, számukra szükséges tápanyaggal ellátva csíráznak majd a magok, nőnek a beültetett palánták. A komposzt alapanyagául szolgáló lótrágyát a tervezettnél kicsit kevesebbszer forgattam meg a nyár folyamán, a lebontó szervezetek mégis tették a dolgukat, kiváló minőségű végeredményt hagyva maguk után, ráadásul ugyanennek a folyamatnak a kezdeti szakasza tavasszal a melegágykeretekben a palántáim fagyvédelmét is ragyogóan ellátta. Csak úgy ingyen, külön kérés nélkül fűt a trágyában nyüzsgő élet akkor is, ha raklapkeretbe pakolom és szaporítótálcákban álló, félénk kis növényeket teszek a tetejére, és termeli a hőt akkor is, ha mindezt nem teszem. Kár volna nem élni az áram- és  gázszámlamentesen kínálkozó lehetőséggel.

A komposzttal meghordott ágyásokból pár hete kiköltöző krumplinövények rettegett csíkoshátú fogyasztóival se volt sok gond a nyár folyamán. Jöttek néhányan, de a kétnaponta pár perces kézi lárvasöprögetés mellé betársultak segítségképp az acélkék poloskák, akik elég jó étvággyal pusztítják a burgonyabogár lárváit, így a csíkos társaság felnőtt szaporulata már nem volt számottevő tényező a zölden az ég felé nyújtózó, föld alatti rejtekükben gumónövesztő, téli alapellátmányt szolgáltató szövetségeseim életében. Nem messze cukkinik sora nőtt egész nyáron, ott sem akadt gond a rovarvilággal, hónapokon át fáradhatatlanul jöttek a szorgos beporzók, akiknek a húsos termések tömegét köszönhettem, és persze ha már ott jártak, meglátogatták a cukkinin kívül a dinnyeféléket, uborkát is, csak hogy semmilyen kabakos csemege ne maradjon ki az életemből. Bele sem mernék gondolni, mekkora munka lehet kézzel, kis ecsettel elvégezni ugyanezt a hatalmas feladatot, hány meg hány termős virág nem tudna kiteljesedni, mert nem érek oda időben, pedig a világ egyes részein mára mindennapi, küzdelmes valósággá vált a beporzó rovarok hiánya. Szerencsémre ilyesmitől eddig nem kellett tartanom, a kézi tökmegporzás bonyodalmaival idáig csak a szándékosan magfogáshoz izolált virágoknál ismerkedtem több-kevesebb sikerrel, igyekezve minél tök-életesebben eljátszani a tökvirágra látogató dongó szerepét, nehogy töketlenül záruljon a történet, így aztán igazán tudom értékelni, amikor mindez megtörténik nélkülem is. Igaz, soha nem is várom el az ingyenmunkát csak úgy, ha épp nem a tökvirágokon, akkor a kerti ágyásokat körülvevő szárazgyepes élettér számtalan virágos növényfaján zümmöghetnek kis szőrös-szárnyas segítőtársaim.

Ahogy a fentiekből láthattuk, élek tehát azzal a számtalan lehetőséggel, amelyet a kertben és azon kívüli életközösség, Földanya láthatatlan tevékenysége kínál? Rosszul teszem? Ki kellene, ki lehetne váltani, helyettesíteni ezt a fajta munkát? A válasz nyilvánvalóan nem: emberként a puszta létezésünk, még a természettől leginkább eltávolodottnak tűnő tevékenységeink is függenek az élő rendszerek működésétől, és számtalan szomorú példát ismerünk arra is, miféle pusztítással jár, amikor a természet sokszínűségét puszta hibaforrásnak, a biodiverzitást és ajándékait helyettesíthető, kiküszöbölhető tényezőnek tekinti az élet szinte minden területére ráerőltetett ipari szemléletmód. Van azonban választásunk abban, hogyan viszonyulunk ezekhez az értékekhez! Nem mindegy, hogy a kapott ajándékokat tudatosan használva, a lehetőségekkel nem visszaélve teremtjük meg a számunkra szükséges javakat, vagy pedig nélkülözhetetlen szolgáltatásait csupán elvárva, magától értetődőnek véve a végtelen növekedés és felhalmozás délibábjait kergetve zsigereljük ki az élővilágot. Tengernyi rossz gyakorlat létezik az élelemtermelés terén és azon túl is, amelyet nem szükséges bemutatni; közös vonásuk, hogy támaszkodnak ugyan a láthatatlan ökoszisztéma-szolgáltatásokra, mintegy feltételezik a termékeny talaj, a szennyezésmentes és bőséges víz, a káros szervezeteket szabályozó életformák jelenlétét, mégsem tűzik ki elsődleges célként ezek fennmaradásának biztosítását, hosszú távon saját sikeres voltuk megbízható működésük alapjait ásva alá. „Élni valamivel” viszont nem merül ki törvényszerűen a pusztítás, kihasználás, túlhasználat fogalmaiban – érthetjük akár szó szerint is a kifejezést az együttélés, a megismerés, elfogadás viszonyrendszerében is. Lemondani nem szükséges, sőt, sokszor nem is lehetséges az emberi megoldásoknál sokkal kifinomultabban munkálkodó segítőtársaink és az őket magukban foglaló élő rendszerek munkájáról (megint csak eszünkbe juthat a tökmegporzás tök-életes példája), de számíthatunk és támaszkodhatunk rájuk úgy, hogy minden szereplő számára biztosított a hosszú távú fennmaradás és jóllét. Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban, mondjuk kint a kertben?

Első lépésként mindenképp szükséges tudatosítani a nem emberi munkából származó hozzájárulást az élelemtermesztés sikereiben, akkor is, ha az nem olyan látványos, könnyen észrevehető és magától értetődő, mint mondjuk a rovarok általi megporzás vagy épp a levéltetveket lakmározó katicák jelenléte. A talajélet kézenfekvő példa lehet, hiszen a számtalan, szabad szemmel nem látható talajlakó élőlény és a növényvilággal szőtt kölcsönösen előnyös kapcsolatuk élelmezésben nélkülözhetetlen szerepe még ma is rengeteg tudományos kutatás tárgyát képezi. Függetlenül attól, hogy mennyire töredékes a tudásunk ezen a téren és mennyi új felfedezés vár ránk, jól ismert módszerek állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy a talpunk alatt lévő sérülékeny, élettől nyüzsgő közeget ne rövidlátó rablógazdálkodással pusztítsuk el, hanem gondoskodjunk a lehető legjobb állapotáról – a forgatás nélküli, minimális bolygatással történő művelés, a bőséges szervesanyag-utánpótlás, a talajtakarás és a lehetőleg megszakítás nélküli növényborítás elérése juthatnak eszünkbe kézenfekvő példaként. Mindemellett a rovarvilág sem merül ki a méhekben és katicákban, vagy épp a krumplibogárlárvát - nagy örömömre - szívogató acélkék poloskákban. Minél inkább sikerül megismerni, azonosítani a kertünkben megjelenő segítőinket, annál könnyebb valamilyen módon viszonozni az általuk tett szívességeket és lehetőleg tartós berendezkedésre hívni őket a területen. A minden rovarfajt válogatás nélkül gyilkoló mérgek mellőzése nyilván alapvető követelmény, de ezen túl a rovarmenedékek létesítése és a különböző fajok számára kedves virágos növények telepítése (vagy csak ki nem irtása) lehet a következő lépés, ha értékeljük és még sokáig élvezni akarjuk többek között a cukkinit, dinnyét, krumplit és a tetűmentes zöldségeket. Folytathatnánk a sort a kertben megjelenő emlősök, hüllők, madarak támogatásával, az adott fajok számára megfelelő, biztonságos élettér megteremtésével, a lényeg ugyanaz: észrevenni, hány meg hány életforma tevékenykedése hozza létre a sokszor kizárólag az emberi fáradság gyümölcsének kikiáltott terményeket, és hálával viszonyulni munkatársaink felé a közreműködésükért.

Nem hinném, hogy ezek az emberi gesztusok valaha is képesek lennének teljes mértékben viszonozni mindazt a jótéteményt, amit az élővilág nem emberi szereplői nyújtanak számunkra, azonban ahol csak lehet, törekedni kell az ilyen típusú kölcsönösségre; ha másképp nem, legalább abban a formában, hogy tiszteletben tartjuk az élő rendszerek határait, megújulóképességét, nem próbálunk többet elvenni tőlük, mint amit károsodás nélkül nyújtani tudnak, és igyekszünk a megfelelő ismeretek birtokában helyreállítani, ha már a károkozás megtörtént – a túlélésünk múlik azon, képesek vagyunk-e erre.

Számomra különösen érdekes és szép példája a természet ajándékaival való élésre a mezőgazdasági sokféleség esete, ahol a lehetőségek tudatos használata nem csupán egy opció, hanem egyenesen feltétele az évszázadok-évezredek során kialakult, csodálatosan sokszínű növényi fajtakincs fennmaradásának! Az előttünk már számtalan generációnak ételt és életet adó kultúrnövények jövője nem attól biztosított, ha megköszönve a munkájukat, megpróbáljuk kivonni őket a további termesztés alól és szépen megkímélni őket önmagunktól; épp ellenkezőleg, a sokféleségre tudatosan támaszkodó, arra építő mezőgazdasági gyakorlatok nélkülözhetetlenek ennek a sokszínű örökségnek a megőrzéséhez és gyarapításához. „Use it or lose it!” – „Használd, vagy elveszíted!” a sokszor hangoztatott jelmondat, amikor kedvenc csemegéinket nyújtó élelemnövényeink változatosságáról esik szó. Egészen a magfogás fázisáig gondoskodni egy-egy, a konvencionális vetőmagpiacon már alig vagy egyáltalán nem beszerezhető különleges, jól teljesítő növényfajtáról egyszerre ébreszthet hálát a Föld növényvilága iránt, melynek számos képviselője adta magát az emberiség hosszas szelekciós munkájához, ugyanakkor elismeréssel gondolhatunk mindazokra a földművelő ősinkre, akik hatalmas tapasztalati tudással és szorgos munkával formálták, bővítették az alakuló fajtakincset. A jelenkor felelőssége, hogy ez a páratlan örökség szabadon hozzáférhető maradjon mindenki számára, és gondos kezek segítsék a növényeket a változó körülményekhez való alkalmazkodás útján.

Földanya láthatatlan kerti közreműködését átgondolva a végére értem a volt krumpliágyásokban esedékes komposztterítésnek. Áttelelő salátanövények, sőt, fejesedő káposzták is a közelben várták az érkező telet, így sokat törtem a fejem, mennyi és milyen vastagságú takaróanyag védi majd meg őket a keményebb mínuszoktól, élvezhetem-e majd a friss leveleket tavasszal, és persze az aszályos nyár után lesz-e elég téli csapadék, hogy a szűkös talajvízkészleteket feltöltse. Januárban aztán hidegebb időjárásban lett részünk, mint a korábbi hét-nyolc év alatt bármikor, -16 fokig csökkent a hőmérséklet a kertben. Csakhogy az ágyások megkapták előtte a legtökéletesebb, legkiválóbb természetes hőszigetelő réteget harminc centi hó formájában, amely még a talajba olvadása előtt heteken át megvédte a káposztáimat az éjszakai hideg mélypontjaitól. Magától értetődő tapasztalat lehetett mindez az éghajlati katasztrófa előtti időkben, de ma már nem számíthatunk rá rendszeresen, és akárcsak a nyári öntözés során, folyamatos számolgatást, anyagi ráfordítást, figyelmet igényel kiváltani a felbecsülhetetlen, természet adta szolgáltatást, amit elveszítettünk. Mennyivel egyszerűbb lenne pazarlás és kizsákmányolás helyett értékelni élő bolygónk láthatatlan jótéteményeit, és hagyni, hogy elvégezze mindazt, amit mi sosem tudunk a vállunkra venni helyette…