Írta: Réthy Katain

 A „Magfogás és gondoskodás” projektünkről szóló 1. blogcikkünk folytatásában Réthy Katalin ír a  tapasztalatok mélyebb rétegeiről: a kertészkedés és gondoskodás ismétlődő mozdulatairól, a magokhoz kapcsolódó tudásról, a közösségek rezilienciájáról és azokról a láthatatlan kapcsolódásokról, amelyek a kerteken keresztül embereket, tájakat és generációkat kötnek össze.

A kertészkedés számomra terápiaként indult, aztán lassan átszőtte az egész életemet. Ahogy nőtt a kert és vele együtt a termés, a kertem és én is egyre több ember életébe fonódtunk bele, barátokéba, családtagokéba, ismeretlenekébe. „Hogy vannak a paradicsomok?" - kérdezik nyáron, mintha egy szeretett rokon felől érdeklődnének.

     Fotó: Várallyay Nóra

Amikor magot vetek, növényeket gondozok, magokat tisztítok, csicseriborsót válogatok, gazolok, paradicsomot főzök be, azt érzem, hogy a kezeim emlékeznek valamilyen ismétlésre, amire én magam talán nem is. Másodpercről másodpercre ismétlődő mozdulatok, évszakról évszakra visszatérő teendők: mindig ismerősek, mindig egy kicsit változnak. Ezek a mozdulatok régebbiek, mint bármelyik saját emlékem a nagymamám kertjéről. Segítenek bekapcsolódni egy történetbe élő és elmúlt kertekkel, kertészekkel, és azzal a kölcsönös gondoskodással, amely a növényekhez köt bennünket.

A „Magfogás és gondoskodás" projekt eseményein újra és újra ugyanez az érzés tért vissza. A közös fermentálásokon, palántázásokon, komposztáló műhelyeken, magcseréken és közös étkezéseken láthatóvá vált, hogy az agroökológiai tudás nem pusztán gyakorlat vagy technika. Testi, érzéki és kapcsolati tapasztalat is. A komposzt hője a kézben, a talaj illata, a magok tisztítása közben ismétlődő mozdulatok vagy a mezítlábas tánc a tavaszi kertben mind olyan tapasztalatok, amelyek egyszerre kapcsolnak bennünket egymáshoz és a tájhoz.

A sokféleség a Magházas kertekben általában nem letisztult. A zöldségek fűszerek és virágok között nőnek, a vadnövények vígan élnek az ágyások mentén; a madarak, rovarok és talajmikrobák néha látható, néha rejtett hálózatokba szerveződnek. Ipari szemszögből nézve ez minden, csak nem hatékony. Ökológiai szempontból mégis egy kifinomult, élő intelligencia működik, kölcsönhatások ezrei reagálnak a nedvességre, a napfényre, a talajra és egymás jelenlétére. Ugyanezt az intelligenciát megfigyelhetjük a magok sokféleségében is. Egy régi fajta nem pusztán egy növény, hanem az alkalmazkodás élő archívuma. Generációról generációra gyűlnek benne az emlékek az aszályos évekről, az adott tájról, a talaj sajátosságairól, a helyi kártevőkről és a gazda ízléséről.

De nemcsak a növény emlékezik: a fajta körül szövődő tudás is vándorol, mint a vetési időpontok, az elkészítési módok, a hozzá kötődő ételek és étkezési szokások. Ha egy fajta eltűnik, eltűnik az a specifikus tudás is, amely hasznosítani tudta. Ezért nem elegendő csupán a magokat megőrizni, a hozzájuk kapcsolódó tudást is ápolni kell.  Ez csak akkor lehetséges, ha a magok közösségekben élnek, ha kézből kézbe vándorolnak, ha valaki minden évben elveti és megfigyeli őket, majd továbbadja, amit tanult.

A projekt különböző helyszínein, Pusztaszabolcson, Zalaegerszegen, Sződön, Pátyon, Nagyorosziban újra és újra megtapasztaltuk, hogy a közösségi alkalmak valódi ereje sokszor nem magában az adott workshopban rejlik, hanem az utána továbbélő kapcsolatokban. Levelezőcsoportok alakultak, magok kezdtek vándorolni kertek között, emberek látogatták meg egymás gazdaságait. Különböző tájakról érkező kertészek, egymásnak továbbadott oltóvesszők és tapasztalatok mutatták meg, hogy milyen alkalmazkodóképesség rejlik a decentralizált hálózatokban. 

Ez különbözteti meg a rezilienciát a puszta robusztusságtól. A robusztusság annak képessége, hogy egy rendszer stressz hatására ne omoljon össze. A reziliencia ennél több: az a képesség, hogy alkalmazkodjon, átszerveződjön, és új körülmények között is működőképes maradjon. Az ipari fajták sokszor csak ellenőrzött körülmények között robusztusak; üvegházakban, műtrágyával és vegyszeres védelemmel. A tájfajták és az általuk létrejövő sokféleség ezzel szemben rezilienciát alakítanak ki: genetikai sokféleségükben többféle stratégia rejlik egyszerre, amelyek lehetővé teszik az alkalmazkodást kiszámíthatatlan időjáráshoz, különböző talajokhoz, változó gondozási körülményekhez. Ha az egyik stratégia kudarcot vall, egy másik léphet a helyébe.

Fotó: Várallyay Nóra

Az ökofeminista gondolkodás egyik fontos felismerése, hogy azok a munkák, amelyek életben tartják a közösségeket, például az élelmiszer megtermelése és feldolgozása, az egymásról való gondoskodás, a tudás átadása, gyakran láthatatlanok maradnak. Sokszor nőkhöz kötődnek, hétköznapinak számítanak, és ritkán ismerjük el őket valódi tudásként. Pedig ezek a gyakorlatok tartják fenn a közösségek túlélőképességét generációkon keresztül.

A projekt eseményein ez a tudás láthatóvá vált a közös sütésben, fermentálásban, magtisztításban és palántázásban. Nem különül el élesen a „szakmai" és a „személyes", a termelés és az érzelmi kapcsolódás. Az önellátás, ahogyan mi megtapasztaljuk, nem az elszigetelt önfenntartásról szól:  Magok cserélnek gazdát, palánták kerülnek egyik kertből a másikba, receptek, praktikák és történetek vándorolnak emberek között. Egy közösségi ebéd vagy egy marék elajándékozott vetőmag ugyanúgy része az önrendelkezésnek, mint maga a termelés.

        Fotó: Várallyay Nóra

A gazdálkodók mindig is együtt éltek a bizonytalansággal, de a változások jelenlegi sebessége és kiszámíthatatlansága még a régi évszakos ritmusokból is kizökkentett minket. Éppen ezért fontos, hogy a Magház gazdaságai Magyarország különböző agroklimatikus régióiban működnek; ami az egyik helyen nem válik be, máshol kiválóan teljesíthet, a sokféle helyi tapasztalatból pedig közösen tudunk tanulni. A hálózat nem egyetlen bevált módszert kínál, hanem sok párhuzamos kísérlet és megfigyelés eredményeit mutatja be, régi tájfajtákat és eddig ismeretlen szabad elvirágzású érdekességeket, eltérő termesztési módszereket és szemléletet, amelyből mindenki a saját kertjéhez, tájához és igényeihez illőt választhatja. 

Ahogy egy kert sem mindig rendezett, úgy a közösségek épülése sem lineáris folyamat. Vannak elmaradó alkalmak, kifulladó kezdeményezések, nehezebb időszakok, ezek ugyanúgy részei a történetnek, mint a sikerek. A reziliencia nem azt jelenti, hogy minden mindig működik, hanem azt, hogy van mihez visszatérni, és van kapacitás arra, hogy évről évre tanuljunk és alkalmazkodjunk. 

Ez a dokumentum a WECF International támogatásával megvalósuló „Magfogás és gondoskodás" projekt keretében készült. Tartalmáért kizárólag a Magház Egyesület felel, és nem feltétlenül tükrözi a WECF International álláspontját.