Írta és fotózta: Pandur Zsanett

Az élet alapja a víz. Sokat hallott, már-már közhelynek tűnő megállapítás ez. Tudjuk, tudjuk, hogyne tudnánk, mégis milyen rácsodálkozással tudatosul bennünk a valós tartalma, amikor a saját bőrünkön (kertünkben) érezzük a hatásokat.

Márpedig az elmúlt években egyre gyakrabban szembesülünk a klímaváltozás egyik kellemetlen elemével, a kiszámíthatatlan csapadékeloszlással. Egyre jellemzőbben hosszú száraz időszakok váltakoznak rövid, intenzív lezúduló esőzésekkel. Nehezen kiszámítható, hogy hol fog leesni a hirtelen csapadék; ahol leesik, ott túl sok, ahol nem esik le, ott szárazság marad.

A "Magad Uram, ha szolgád nincsen" tipikus esete ez is. Valós megoldást csak az jelentene, ha a globális szintű klimatikus rendszerek sérüléseit helyre tudnánk állítani. Ezzel visszaállnának a kis vízkörforgások, a párakörforgás, a szétterülő felhőrendszerek. Fontos meglátni, hogy bármilyen globális összefogás mindig helyi és regionális szintű cselekvések halmazaiból fog összeállni. A globális nem egy rajtunk felül álló, számunkra elérhetetlen szféra. Mi magunk vagyunk a globalitás összetevői, a sok kicsi összeadva, ami nagyon sokra megy. Ezért nincs értelme arra várni, hogy majd valamilyen szuperhős jön és egy kézmozdulattal helyrerántja a szétcsúszott klímarendszereket. Amit meg tudunk tenni, azt meg kell tennünk a saját élőhelyünkön, a saját lehetőségeinkkel. Egyrészt saját magunk megsegítésére, másrészt a javulás reményében az ökológia javára.

A vízgazdálkodás témaköre nagyon komplex és sokszintű. A globálistól az országos, regionális szinten át a helyi és egyéni felelősség szintjéig mindenkinek szerepe van abban, hogy mi történik a vízkészleteinkkel. Ez az írás a kertészkedő egyén szempontjából taglalja a vízmegőrzés egyik területét: a csapadékvizek hatékony megtartását. A teljesség illúziója nélkül, de azzal a reménnyel, hogy elég információt és motivációt ad ahhoz, hogy az olvasó elinduljon a vízmegőrző gazdálkodás irányába. A “használd, amid van” elvét érdemes itt is alkalmazni. Az elméleti háttér felvázolás után konkrét módszereken keresztül vesszük végig a gyakorlati lehetőségeket.

Egy kézzel ásott víztározó az útról befolyó esővíz megmentésére.

A kis vízkörforgások – a vegetációs párolgás fontossága

A Földön található vízmennyiség négy nagy halmazban (és három különböző halmazállapotban) tározódik:

• a tengerekben és óceánokban,
• a szárazföldeken belül (gleccserekben, hómezőkön, tavakban és folyókban),
• az atmoszférában,
• az élő organizmusokban.

Az utóbbi halmaz az összmennyiség alig 0,00004%-a, fontosságát tekintve viszont akár elsődlegesnek is nevezhetjük. A növények víztartalmából eredő párolgás - ezt nevezzük vegetációs párolgásnak -  ugyanis a helyi párakörforgások legfontosabb mozgatórugója. A párolgás általi hőszabályozás a hőstabilitás feltétele, és a földi élet nagyrészt ettől a mechanizmustól függ. A leeső csapadékjaink több mint fele a szárazföld felett keletkezik a kis vízkörforgásokban – legalábbis régen még így volt. Ezekben a ciklusokban a napsugárzás hatására bekövetkező vegetációs párolgásnak köszönhetően a leeső csapadéknak kb. 50-65%-a kerül vissza a légkörbe, hogy újra leessen csapadék formájában. Ez a csapadék tovább táplálja és erősíti a vegetációt (vagyis a növényzetet), ami így újra kifejti párologtató hatását, és így tovább. Ez tehát rontatlan formájában egy öngeneráló ciklikus folyamat.

A probléma akkor kezdődött, amikor a vegetáció folytonossága megszakad: erdőkivágások, nagyléptékű ipari mezőgazdasági területek, urbanizáció, stb. Az ilyen helyeken a földfelszínre érkező napsugarak legnagyobb része hővé alakul, mivel a vegetációs párolgás nem fejti ki enyhítő hatását. Ez nagy hőmérséklet-ingadozásokhoz vezet, aminek eredményeként légáramlatok keletkeznek, amelyek a vízpárát elviszik az adott régióból. A kis vízkörforgásra jellemző gyakori és könnyű csapadékok megszűnnek, helyette az óceánok felől táplált, ritkább de hevesebb esők lesznek jellemzők. Ezek pedig magukkal hozzák a talajeróziót, a tápanyagok kimosódását. Ezért lenne létszükséglet, hogy felismerjük a kis vízkörforgások szerepét és megtegyük, amit lehet, hogy visszaállítsuk ezeket a sérült rendszereket.

Megoldások a házunk táján

Mi a tudatos vízmegőrzés alapvetése? Véleményem szerint az, hogy a leeső csapadékból egy csepp se vesszen kárba, és hogy a lehető legtöbb vizet juttassuk vissza a helyi körforgásba. Kárba vész az, ami kifolyik a járdára, a csatornába, az árokba, vagy bármilyen kiépített vízelvezető rendszerbe. Ezek a vizek ugyanis kikerülnek a helyi vízkörforgásból és ezzel hozzájárulnak az egyensúly felborulásához. A cél tehát az, hogy az adott helyen, régióban leeső csapadék maradjon az adott helyen valamilyen formában.

Mit tehetünk a háztáji léptékben? Először is nézzünk végig elemző és kritikus szemmel az élőhelyünkön. A legjobb, ha esőben megyünk ki, hogy meglássuk merre vezet a leeső csapadék útja. Honnan érkeznek a vizek a saját területünkre? Hol vannak vízmegfogó felületek (tetők, utak, járdák, egyéb burkolatok, stb.)? Ezekről hova folyik a víz? Ott mi történik a vízzel? Beszivárog a talajba vagy továbbfolyik? Milyen gyorsan hagyja el az ingatlanunkat? Merre lejt a terep? A látottak alapján tudunk egy átfogó vízmegtartási stratégiát felépíteni. Mint minden organikus rendszerben, itt sincsenek konkrét receptek, amiket vakon lehet alkalmazni és mindenkire ráillenek. Alapelvek vannak, valamint rendszerelemek, melyeket a helyi adottságokkal és a lakók igényeivel összhangban kell mérlegelni a sikeres eredményhez.

Beérkező vizek

A területen leeső csapadékvíz a fő forrása a beérkező vizeknek. Ez a csapadék vagy valamilyen kiépített burkolatra, tetőre érkezik, vagy a talajra. A tetőkre érkező vizeket viszonylag egyszerűen irányíthatjuk oda, ahova szeretnénk – ereszcsatornákkal, csövekkel -, különböző tározókba és/vagy a talajba. A burkolatokra és talajra eső csapadékot magában a talajban tároljuk különböző módszerekkel, ezeket később bővebben taglaljuk.

Ha lehetőségünk van rá, hogy a területünkön kívülről érkező vizeket is befogadjuk, ezt mindenképp tegyük meg. A mi élőhelyünkön például a birtokot határoló dűlőutak a hegyen lefelé mennek. A hegyoldalból lezúduló vizek ezeken az utakon bekerülnek a betonozott csapadékvíz-elvezető árkokba, ahol villámgyorsan elhagyják a falu területét. Hogy minél kevesebb legyen az ilyenfajta vízveszteség, a dűlőutakról kis átereszeket készítünk a lehető legegyszerűbb módszerrel: kapával egy kis kivezető vályút készítünk, amely az útról az út melletti területre vezeti a vizet. Ezeket érdemes viszonylag sűrűn elhelyezni a lejtő függvényében, hogy minden szakaszon még kezelhető mennyiségű víz zúduljon. Ugyanennek a módszernek egy fejlettebb módja, ha betonozott átereszeket készítünk, amennyiben a helyi hatóságok ezt engedélyezik.

A szomszéd kertje vagy háza is egy jó vízimportálási forrás lehet. Ha a ház hátsó ereszéből a víz a csatornarendszerbe folyik, akkor egyeztessünk a szomszéddal, hogy inkább a kertünk legyen a végállomás. Közösségi szintre emelve az ilyen együttműködést, egy szokványos falusi utcában a szomszédok egymás kertjét láthatják el vízzel, ahelyett, hogy az összes víz a csatornába folyik el.

Dűlőútról a birtokon belül található övárokba vezetett csapadékvíz

Dűlőúton elfolyó víz - pazarlás

A vízmegtartásról szóló bejegyzés második részében nyílt és zárt víztározókról, valamint a vízmegtartást segítő kertészeti praktikákról lesz szó.

Ha érdekesnek találtad ezt a videót, látogass el Facebook oldalunkra, vagy nézz körül a honlapunkon!