2022. jan 10.

Népmesék a kertben 1. A Barátság Kertje

írta: Magház Hálózat
Népmesék a kertben 1. A Barátság Kertje

kazak népmese nyomán

Új sorozatunkban olyan népmeséket mutatunk be, amikben valamilyen formában fontos szerepet kap a kert, a kertészkedés, a magok. Az első részben egy kazak népmesét mutatunk be Lipka Borbála fordításában és feldolgozásában.

Volt egyszer két öregember, akik nem csak szomszédok voltak, hanem jó barátok is. Az egyikük gazdálkodó volt: egy kicsi, de termékeny földet művelt a sztyeppén. Őt Kurainak hívták. A másikuk földje köves és terméketlen volt, ahol csak a fű nőtt meg, így ő birkákat legeltetett rajta. Az ő neve Dau volt.

Így éldegéltek egymás mellett: egyszerűen, de jó barátságban. Egyszer azonban nagy szerencsétlenség történt: dögvész söpört végig a vidéken, és Dau összes birkája elpusztult. Nem volt mit tenni: Dau átment a szomszédjához, hogy elköszönjön tőle, mielőtt továbbáll.

- Minden birkám elpusztult. Többé nem tudok mit kezdeni az én sziklás földemmel. El kell mennem. Talán találok valami munkát a városban. Ha mégsem, akkor koldulnom kell majd.

De Kurai nem hagyta ennyiben a dolgot.

- Maradj itt! Ha elmész, ki fog nekem segíteni tavasszal a kertben? Ki mesél majd esténként a tűz mellett? Neked adom a földem felét, és egymás mellett gazdálkodhatunk.

- Ezt nem teheted! Már így is kicsi a földed, nem adhatod nekem a felét.

- A barátom vagy, és azt akarom, hogy itt maradj. Szívesen megosztom veled. Igen, kevesebb marad nekem, de ahhoz elég lesz, hogy eltartson. Fogadd el!

Így hát Dau, a birkapásztor nem ment a városba. A két barát ezután egymás mellett gazdálkodott. Aztán egy nap Dau ásója valami keménybe ütközött a földben. Mélyebbre ásott, hogy megnézze, mi az. Hát egy kis vasláda volt, színültig töltve arannyal!

Boldogan szaladt a barátjához.

- Gazdag vagy! Mostantól úgy élhetsz, mint egy kán! És meg is érdemled, Kurai, mert jó ember vagy.

- Te vagy gazdag! A földnek a rád eső felében volt az arany. Így hát tiéd a kincs, csakis a tiéd.

- Ugyan már, barátom! Az arany a tiéd. Megmentetted az életem. Ezt már nem fogadhatom el tőled.

És így folytatták tovább. Életükben először nem bírtak megegyezni – mindketten a másiknak akarták adni az aranyat. Így hát végül úgy döntöttek, hogy elmennek a faluba, és kikérik a bölcs öreg véleményét.

Így is tettek. A bölcs öreget négy tanítványa társaságában találták. Előadták a történetüket, és kérdezték, hogy mitévők legyenek. A bölcs öreg a tanítványaihoz fordult.

- Ti mit tanácsolnátok?

Az első tanítvány így válaszolt:

- Ez egyszerű. Az aranyat a földben találták. Egyiküknek se kell a kincs: tegyék vissza a földbe, és feledkezzenek el róla!

A bölcs öreg összeráncolta a homlokát, és a második tanítványhoz fordult.

- Te mit tanácsolnál?

- Idehozták az aranyat, hogy tőled kérjenek segítséget a döntésben. Amit a bíró elé visznek, az a bíróé. Neked kéne megtartani az aranyat.

A bölcs öreg arca elfelhősödött.

- És te? - fordult a harmadik tanítványhoz.

- Az aranyat a földben találták. A föld a királyság része, a királyságban pedig minden a káné. Így hát az arany is a káné, neki kell odaadni.

A bölcs öreg arca egészen elsötétült.

- Neked mi a véleményed? - kérdezte a negyedik tanítványt.

- Az arany már itt van, és egyiküknek sem kell. Azt javaslom, hogy a közjó érdekében használják fel a kincset. Ennyi aranyból lehetne egy kertet építeni a szegényeknek. Egy kertet, amiben szép virágok nyílnak és árnyat adó fák nőnek; ahol gyümölcsök teremnek és a tisztavízű tavakból bárki ihat, anélkül hogy megbetegedne.

A bölcs öreg erre elmosolyodott és a két baráthoz fordult.

- Tetszik ez az ötlet. Ti mit szóltok hozzá?

- Nekünk is tetszik. Legyen így!

- Helyes. Fogjátok az aranyat, menjetek el a városba, és vásároljátok meg a legjobb magokat, amiket csak találtok! Ezután térjetek vissza a földetekre, és ültessétek el őket. Ez lesz a legszebb kert az egész sztyeppén! Ne tiltsatok ki senkit belőle, engedjétek a szegényeknek, hogy tépjenek a gyümölcsökből, pihenjenek az árnyékban és élvezzék a szépségét! Vigyétek magatokkal ezt a fiút is, aki az ötletet adta!

Így hát felkerekedtek hárman: Kurai, Dau, és a negyedik tanítvány, akit Adilzhannak hívtak. Hosszú, poros út vezetett a városba: három egész napig tartott, mire odaértek. Már nagyon elfáradtak, de a sztyeppe legszebb kertjének képe annyira lelkesítette őket, hogy nem álltak meg pihenni, hanem egyből a bazárba siettek.

4320126.jpgkép: freepik.com


Addig kérdezgették az útjukba kerülő embereket, míg végre sikerült megtalálniuk a magokat áruló kereskedőket. A tengernyi mag közül már épp kiválasztották a legjobb zöldség- és gyümölcsmagokat, amikor egysz
erre különös látvány tárult a szemük elé. A szűk utcákon egy tevekaraván tört utat magának, a tevékről pedig több ezer összekötözött lábú madár lógott. A három útitárs összenézett.

- Nem jó dolog megkötözve lenni – jelentette ki Kurai. Odaléptek a tevekaravánt vezető kereskedőhöz.

- Hová viszed ezeket a madarakat? - kérdezte Adilzhan.

- A kán asztalára – válaszolta a kereskedő. - Ezek az egész királyság legritkább madarai! A legmagasabb hegyekben, sűrű dzsungelekben, távoli tengerpartokon fogtam őket. Tollaik a kán palotáját fogják díszíteni, húsukból pedig pompás lakomát csaphatnak az udvarban. Vannak itt olyan madarak, amikből az egész világon nincs több! Csak a kán elég gazdag ahhoz, hogy megvásárolja őket!

- Mi megvesszük az összeset – jelentette ki erre Dau.

- Ugyan már! Tűnjetek az utamból!

- Nem! Van elég aranyunk. Megvesszük őket – szólt Kurai. Adilzhan odalépett a kereskedőhöz, kinyitotta a zsákot, amiben az aranyat szállították, és megmutatta neki. A kereskedőnek kikerekedett a szeme: ez még annál is több volt, mint amennyit a kán fizetett volna neki! Így hát beleegyezett, hogy a három útitársnak adja az árut. Elvette a zsákot, azok hárman pedig elkezdték eloldozni a tevék hátáról lógó madarakat. Néhányan egyből széttárták a szárnyaikat és elrepültek: gyönyörű tollazatukban nem csak a három útitárs, hanem az egész bazár gyönyörködhetett. De sok madár túl régóta lógott a tevék hátára kötözve, és csak félholtan feküdtek a porban. Kurai, Dau és Adilzhan az egész napot a kóválygó madarak ápolgatásával töltötte. Végül egyesével mind elszálltak, a három útitárs pedig elindult hazafelé. Szomorúak voltak, hogy a magokra már nem maradt pénzük, de örültek, hogy sok szép madarat mentettek meg a biztos haláltól. A hosszú úton sokat beszélgettek, és már három barátként tértek vissza a faluba. Kurai és Dau meghívta magához Adilzhant, ő pedig elfogadta a meghívást. De mielőtt tovább indultak volna, megpihentek egy kicsit a faluban, mert már nagyon elfáradtak a sok gyaloglásban.

- Ó, úgy sajnálom, hogy nem lesz semmi a sztyeppe legszebb kertjéből! - fakadt ki Adilzhan.

- Ne bánd! - felelte Kurai. - Meg kellett mentenünk azokat a madarakat.

Nem is figyeltek fel rá, hogy egy kismadár, aki a közelükben csipegetett, ezekre a szavakra szárnyra kapott.

Miután kipihenték magukat, ismét útra keltek, hogy hazatérjenek a két öreg barát otthonába. Amikor azonban odaértek, rettentő különös látvány tárult a szemük elé! Ezernyi gyönyörű madár sürgött-forgott Kurai és Dau földjén, színpompás tollak kavarogtak mindenfelé. Mind a földet kapirgálták, csőrükben pedig egy-egy magot tartottak. Mikor eléggé fellazították a földet, lepottyantották a magokat, majd erősen verdesni kezdtek a szárnyaikkal és betemették őket. Ezután egyszerre, színes fergetegként felkerekedtek, és egy közeli patakból vizet hoztak a csőrükben, és megöntözték a magokat. Ezután pedig nekiálltak, és mélyedéseket kapirgáltak a kertbe. Ahogy ezzel is végeztek – csodák csodájára – eleredt az eső. Miután elvonult, kristálytiszta vízű kis tavak maradtak hátra.

Hamarosan kikeltek a magok: gyönyörű kert kerekedett a sztyeppe közepén. A zöldségek gyorsan szárba szökkentek, és már abban az évben ellátták élelemmel a három barátot, de még a falu lakosságát is. A gyümölcsök is növekedésnek indultak, és a kert hamarosan alma-, körte- és barackfáktól zöldellt. Ezeknek azonban sok idő kell, mire termőre fordulnak, és a két öreg barát, Kurai és Dau ezt már nem élhették meg. De nem szomorkodtak emiatt, hiszen tudták, hogy a fiatal Adlizhannál jó kezekben lesz a kert. És így is lett: ügyelt rá, hogy a kertbe bárki betérhessen, az árnyékban megpihenhessen; gyümölcseiből, zöldségeiből jóllakhasson; a tavacskák vizéből szomját olthassa; virágaiban gyönyörködhessen.

Így szól a mese a sztyeppe legszebb kertjéről, amit azóta a Barátság Kertje néven is emlegetnek.

friendship-orchard-1000x500.pngkép: Sabina Kahn, wbur.org

 

Forrás:

Pleasant DeSpain: Eleven Nature Tales (August House, 1996.)

Margaret Read MacDonald: Earth Care (August House, 2000.)

 

Ha érdekesnek találtad ezt a bejegyzést, kövess minket Facebookon, nézz körül az Instagramunkon vagy látogass el a honlapunkra!

Szólj hozzá

mese gyerekek kert népmese